Nem értek egyet. Nem rohanás a teljesítménytúra, hanem egy csodás, olykor hosszú kör a természetben. Szombaton is annyi mindent láthattam a természetbõl, amennyit csak akartam: ködöt, zúzmarát, napsütést ködmezõvel körülöttem, majd ismét ködöt, párát, majd napsütést, majd borút, majd fantasztikus napsugarakat az erdõben (ld. képeim), majd csodálatos kilátást Dobogókõrõl. Ezek után egy lenyûgözõ naplementét, a pára és köd keletkezését és megjelenését élhettem át testközelbõl. A szemem láttára lettek harmatosak a falevelek, vizesek a fûszálak. A fejlámpám fényénél áramlott a köd, sõt olykor lézerkardként hasított bele a ködbe, mígnem kiértem éjjel is a ködbõl, és a csillagos égbolt hajol fölém. De ez mind semmi: Budaörsre lefele menet a város alulról világította a ködöt a völgyben, vöröses tóként terülve el a mélyben, amibe beleereszkedve sokat zuhant a hõmérséklet és már-már karácsonyias szép hangulat fogadott legnagyobb fáradtságunk ellenére is (arról nem is beszélve, hogy az ellenõrzõpontokon - november elseje lévén - sok helyen csomó mécses égett éjjel, ami különleges hangulatot kölcsönzött az erdõnek, mezõnek éjjel.
Mennyi idõ alatt élsz meg Te ennyi kalandot? Egy év? Nekem belefért egy napba nevet Mindemellett a teljesítmény is kihívás persze, de tévedsz, ha ezt eszeveszett rohanásnak gondolod. Én úgy élem ezeket meg, mint a legjobb, legelemibb azonosulása a természettel, a legerõsebb megélése annak. Nekem egy 10 km-es séta két erdõvel és egy mezõvel kevés, mert többet akarok látni a természetbõl! Nagyobb változatosságot akarok, még jobban megélni, hogy ne maradjon bennem hiányérzet! Mások hülyére fotónak egy völgyet, hogy meg tudják élni, de fél km-t már nem mennek arrébb, nekem sokat kell látnom ahhoz, el kell fáradnom, ki kell merülnöm benne, hogy meg tudjam élni teljesen és hiánytalanul. Fotózni meg elég kettõt és szépet, és azt, ami tényleg igazán szép.