Ho-ho-hóváró

Adventi mese, második rész. A cselekmény.

Mottó: "Amilyen jó menni, ugyanolyan jó jönni is. És minél messzebbre megy az ember, visszafelé jövet annál nagyobb lesz a hazája." (Rockenbauer Pál: Csipetnyi Antarktisz)

Lassan háromnegyed négy is elmúlt. Mit tehet az ember ilyenkor? Bezárult a ködfelhőzet és slussz.. Valahol a fejem felett nem messze lehet a határa, mert fúj a délkeleti szél a kitett hegytetőn cefetül. A hegycsúcs szintezési alappontjának  (régen, az egymásra látó hegycsúcsokról, ún. trigonometriai hátrametszéssel végezték el a geodéták, térképészek a magasságméréseket) öreg andezit kövére kirakja -  a kissé hiábavalónak tűnő rohanás után - a termoszait, s megebédel.
De előtte be kell öltözni nincs mese, mert itt a hőérzet nem viccel. Elő a tartalék polár, sapka kerül a nemez erdész kalap alá (kissé különös viselet így, de hatékony) , és a csősálat is állig kell húzni. A fém falú termoszokhoz kesztyű nélkül pedig kb. nettó odafagyás veszély hozzányúlni.
Táplálkozás. A szél zúgásán kívül végtelen a "csend", a táj nyomokban sem tartalmaz embert, s a vad is meghúzza magát, ahol lehet, semmi mozgás. Települések távol, a zajuk ide nem ér fel. A látótávolság a fénnyel arányosan csökken. Majd egyszer csak, két kanalazás közben felpillant az ember és lassan leteszi a termoszt maga mellé...mi a fene történik odafenn?...Egy kis ablak nyílik a homogén semmi közepén....

A hegytető ún. őskopár....a paleorbotanikusok szerint legalább a jégkor vége óta, ezt egyébként a gerincét borító szirti gyöngyvessző cserjése és a szilikátgyep is alátámasztja ...itt nem állt erdő, még a galagonyák is csak lejjebb kapaszkodnak, a szél és a déli fekvés miatti nyári forróság, erős benapozottság nem engedi a beverődő cser vagy más csemetéket, hogy szárba szökkenjenek.. az biztos, hogy a harcias kvád és markomann germánok, a római limes erődrendszerét innen és a környék hasonló kopárairól figyelték...nézték a dunakanyari őrjáratok mozgását...erről maradtak fenn latin feljegyzések is...
A déli oldal menedékesebb, ún. lejtősztyepprét. Vagyis olyan mintha valahol a Kunságban lennénk, csak ez hegyen van. Messziről a hegy teteje leginkább egy emberi homlokra hasonlít, innen ered a régi népies elnevezése is.  A  teljesen szabad rálátás az alant fekvő tájra kb. 270 fok keletről északnyugatnak...

Ideje a termoszokat lezárni gyorsan. Az a kis szakadás a ködfüggönyön nem nyugszik. Sőt, komolyan gondolja, hogy mégis csak lesz ebből valami. A szél is egyre erősebb lökésekkel fúj. És akkor egyszer csak behullámzik a rétegfelhőzet és kinyílik az égbolt egy darabja...hihetetlen... 

S innentől a "varázshegyen", ilyenkor már nem szokott megállás lenni, az erős délkeleti alkonyati szél szinte lesöpri a hegytetőről a ködtakarót...s feltárulnak az alkony visszfényei és a ködóceán hullámokat vető felszíne...igen, ez az a mesevilág..a ködhatár...!! 

S egyre gyorsabban kibontakozik, mint valami megelevenedett festmény...szinte nem e világi ilyenkor a látvány...csak ül az ember és azon kívül, hogy a telefonnal küzd, nehezen hiszi el amit lát, akkor is ha már volt szerencséje hasonló élményhez ugyanitt...mert ez itt nem az Alpok, vagy a Kárpátok..egy mezei kis 550-es hegykúp egy középhegységben... 

Innentől felesleges a szöveg...beszéljenek a képek...folyton változik, hullámzik, kavarog, tornyosul miközben az alkonyati színek és a lehetetlenül kék ég pazar hátteret alkot...alig 5 perce a szürke semmiben ültem egy hideg kövön... 

Ha valamikor kézzel fogjható a Természet végtelen ereje és szépsége, azok talán ezek a pillanatok...tudjuk a tudományt mögötte, mi és hogyan, miért zajlik, de az egész igazából csak háttérzörej, semmi más, ebben a színjátékban...az ember itt parányi megfigyelő nem több...ha nincs itt senki akkor is minden pont ugyanígy zajlik le..

Aztán lassan kigyulladnak a horizont alá süllyedt nap utolsó színei az éppen jó helyen lévő magasszintű felhőzeten..biztos jele, hogy a színjáték nem sokáig enged bepillantást tovább...záródni fog az az ablak, ahol belepillanthattunk...visszatér a stratus, de ezt festői módon teszi... 
.

A szél ereje nem csökken, újra felkorbácsolja a rétegfelhőzet tetejét, simán 100 méter szinteket liftezik fel és le....majd egyetlen perc alatt rám borul újra az egynemű szürkeség...

Ennyi volt...élmény? sokkal több annál...nehéz lenne leírni, látni és átélni kell...ahol és ahogy tudja az ember....

S mikor újra visszatér a kis mindennapi termoszihoz az ember, s már negyedórája a szószban lassan a kései ebéd végére ér, egyszer csak jön a nagy finálé, minden előjel nélkül...

  
Így és itt ért véget ez az adventi mese...valahol a Börzsönyben, valahol a ködhatáron...