Nos, az alapvetõ ok a sarki hidegbázis gyengesége, csenevész volta. Ezt sejteti a roppant alacsonyra szállt jégborítottság és az a tény, hogy a Barrents-tenger fölött sincs ezekben a napokban 0 fokos, vagy az alatti T850. A masszívabb hidegleszakadások tartós hiánya minden bizonnyal ezzel áll összefüggésben, poláris légtömegek helyett a még mindig tömeges, és északra helyezõdött szubtrópusi levegõ van ránk hatással.
Az é-d-i hõkülönbség csekély volta miatt a Namias-ciklus megállt a zonális áramlású, hõdifferencia-kiélezõ szakban. Az északi félteke fokozatos lehûlésével egy idõ után megerõsödik valamennyire a hidegbázis, s ez október végére, november elejére éri el azt a mértéket, mely a hõkicserélõ fázishoz elegendõ: megtörténnek az elsõ komolyabb hidegelárasztások, melyek paradox módon nemegyszer korai fagyot, havazást hoznak.
Ezzel azonban teljesen ki is merülnek a tartalékok. Hosszú zonális szakasz következik, csak január végére, február elejére élezõdik ki megint annyira a hõkülönbség az északi és déli tájak között, hogy újra megjelenjenek a meridionális áramlási képek és megint hideglevegõt kaphassunk északrõl és északkeletrõl.
Összehasonlítás végett érdemes jellemezni a másik típust, a hideg telû évet mikor a télközép is zord. Ebben az esetben a hidegbázis eleve erõs, és gyorsabban is regenerálódik.
Nyár végén az éjszakák csekély hosszabbodására már eléri az é-d-i hõkülönbség a hõkicserélõdés megindulásához szükséges mértéket: augusztus végétõl, ill. szeptemberben nemegyszer ismételt hidegelárasztások vannak. Ez persze csökkenti a hõkülönbséget, ezért szeptember végére, október elejére a folyamatok visszatérnek a Namias-ciklus zonális részéhez. Körülbelül november végéig, december elejéig makroléptékben zonális áramlási képek uralkodnak, nemegyszer dél-európai anticiklonnal, nálunk napsugaras enyhe, majd késõbb tartósan ködös idõvel. Ezalatt a hidegbázis nagyra nõ, a Namias-ciklus átbillen a hõkicserélõ fázisába. Ezért minket már decemberben, még inkább január elején kiadós hidegelárasztások érnek.