Mi történt Európa éghajlatával?

De nem is kicsit. És nem kell száz éveket visszamenni az időben az összehasonlításhoz, még a 2010-es évtized is kiegyensúlyozott klímaoptimumnak tűnik a mostani száraz pokolhoz képest.

De mi a bánat történt? Mi ez a véget nem érő aszály? Honnan jön ez a forróság? És hová tűnt az aranyat érő esőnk?

Ez a cikk nem lesz rövid, de a helyzet sem olyan egyszerű, hogy el lehessen intézni három mondatban. De ha rászánod azt a kb. 10 percet az olvasásra, a végére érteni fogod. Már amit jelenleg érteni lehet belőle. Tarts velem.

Induljunk el itthonról.
Magyarország bár aprócska, mégis meglehetősen változatos éghajlatú ország. A Péczely-féle éghajlati osztályozás hazánkban hagyományosan 14 különböző éghajlati körzetet különböztet meg. Mára ebből 12 maradt, mert két hűvösebb típust felzabált az éghajlatváltozás… De ezt csak érdekességképpen írom, ígérem, nem fogjuk mind a tizenkettőt megtanulni. Inkább egyszerűsítsük le a dolgot.

Klímánk alakulásában alapvetően négyféle hatást érdemes elkülöníteni. 
Nyugat- és Északnyugat-Magyarországon nedvesebb, óceáni–kontinentális átmeneti jelleg érvényesül. Itt az Atlanti-óceán felől érkező légtömegek, ciklonok és frontok hatása még erősebb, ezért több a csapadék, enyhébb a tél, kisebb az éves hőingás és összességében kiegyenlítettebb az éghajlat.

Délnyugat-Magyarországon – Zalában, Somogyban és részben Baranyában – a mediterrán klimatikus hatás is érezhető. Ne értsd félre: itt sem mediterrán az éghajlat, de határozott mediterrán befolyás jelenik meg. Enyhébb telek, hosszabb ősz és bizonyos évszakokban erősebb csapadékosság jellemzi a térséget, és néhány melegkedvelő, mediterrán jellegű növényfaj is jól érzi magát. Zalai fügeligetek, szevasztok!

Az Alföldön és a Duna–Tisza közén, illetve általában a Dunától keletre fekvő síkvidéki területeken egyre erősebben érvényesül a száraz kontinentális jelleg. Kevesebb csapadék, nagyobb nyári hőség, intenzívebb párolgás és gyakoribb aszályok jellemzik. Itt találjuk az ország legszárazabb vidékeit is, ami nem meglepő, hiszen ez a medence közepe. Arra pedig biztosan emlékszel földrajzóráról, hogy a hegységek szél felőli oldalán hullik több csapadék, míg a túloldalra kevesebb jut belőle. A medence-jelleg átka, hogy minden irányból mi vagyunk a túloldal…

És végül ott a negyedik csoport: a helyi, vagyis lokális éghajlatalakító tényezők. Ezek kisebb területen működnek, de jelentősen módosíthatják az általános éghajlati jelleget. A domborzat, a nagyobb vízfelületek – például a Balaton –, az erdők, a talaj tulajdonságai és a beépítettség mind alakítják a helyi klímát. A hegyvidékek általában hűvösebbek és csapadékosabbak, a nagy vízfelületek mérsékelhetik a hőmérsékleti szélsőségeket, a növényzet pedig párologtatásával hűti és nedvesíti a környezetét. A nagyvárosokban ezzel szemben a városi hősziget-hatás miatt több fokkal magasabb lehet a hőmérséklet, ami különösen a forró nyári éjszakákon válik érezhetővé.

Ahogy látod, a négyből három nagytérségi, úgynevezett makroklimatikus hatás, vagyis „nem helyben dől el”. Hazánk éghajlata ezért nem választható el Európa egészének klímájától. Természetesen a lokális hatások is fontosak – és lesz is még róluk szó –,de most nézzünk egy kicsit messzebbre a kert végénél, a hegyeken túlra. Ott lesz ugyanis a válasz – mint a mesében – az üveghegyen is túl. Első körben nézzük meg, milyen egy „tankönyvi” éghajlatú Európa. Amikor minden nagyjából átlagos, megszokott és kiegyensúlyozott, és nem minden második hír a klímakatasztrófa éppen aktuális pillanatáról szól.

Európa éghajlata alapvetően az Atlanti-óceán, a kontinens belseje, a Földközi-tenger és az északi, sarkvidéki térségek közötti kölcsönhatás eredménye. Mint egy színes koktél, amelynek az ízét az határozza meg, hogy éppen melyik összetevőből mennyi kerül a pohárba. Amikor a légköri cirkuláció az átlagoshoz közeli állapotban van, a nyugatias szelek és az Atlanti-óceán felől érkező ciklonok rendszeresen elérik a kontinenst, majd nyugatról kelet felé haladva fokozatosan veszítenek nedvességtartalmukból. Emiatt Nyugat-Európa enyhébb és csapadékosabb, míg kelet felé az óceáni hatás gyengül, és egyre erősebbé válik a kontinentális jelleg: nő a hőingás, és általában kevesebb a csapadék.
Délen a mediterrán éghajlatot a forró, száraz nyár és az enyhébb, csapadékosabb tél jellemzi, észak felé haladva pedig egyre hűvösebbé válik az éghajlat. A Mediterráneumban és Nyugat-Európában óriási jelentősége van a tenger közelségének: ez a hatalmas víztömeg télen és nyáron egyaránt klímaszabályozó pufferként működik, tompítva a hőmérsékleti szélsőségeket.
A mérsékelt öv időjárásának természetes része a változékonyság. Ciklonok, anticiklonok, hideg- és melegfrontok követik egymást, ezért néhány napos vagy akár hetes meleg, száraz, hűvös vagy csapadékos időszakok egyaránt előfordulnak. Egy átlagos évben azonban ezek a helyzetek váltják egymást: egy száraz periódust előbb-utóbb csapadékosabb követ, a meleg betöréseket lehűlések szakítják meg, és egyetlen időjárási helyzet sem uralja tartósan, hónapokon keresztül a kontinens nagy részét. A téli és tavaszi csapadék közben újratölti a talaj és a vízrendszerek készleteit, amelyekből a melegebb, nagyobb párolgású időszakokban gazdálkodhat a táj. Európa „normális” éghajlati működésének egyik legfontosabb sajátossága tehát nem az állandóság, hanem éppen a változékonyság: az időjárási helyzetek váltakozása és a különböző éghajlati hatások dinamikus játéka.

Ez idáig nagyon szépen hangzik, igaz?
Igaz. De még mielőtt rátérnénk arra, hogyan állt fejre ez a jól ismert működés, meg kell ismerkednünk a nagytérségi légköri cirkuláció két alapvető áramlási jellegével: a zonalitással és a meridionalitással. Hogy éppen melyik lesz domináns, alapvetően meghatározza, milyen légtömegek jutnak el Európa különböző részeire, milyen gyorsan váltják egymást az időjárási helyzetek – és azt is, hogy egy-egy szélsőséges helyzet mennyi ideig képes felettünk maradni.
Zonális áramlás esetén a magaslégköri futóáramlás, vagy más néven jet stream viszonylag egyenesen, kisebb hullámokkal, nyugatról kelet felé száguld, jellemzően 8–12 kilométeres magasságban. Ez kedvez annak, hogy az Atlanti-óceán felől érkező ciklonok és frontok egymást követve átvonuljanak Európán. Ilyenkor az időjárás változékony: szárazabb és csapadékosabb periódusok váltják egymást, Nyugat- és Közép-Európa pedig rendszeresen kap atlanti nedvesség-utánpótlást.
Meridionális áramlásnál ezzel szemben a futóáramlás erősen hullámzóvá, meanderezővé válik, és jelentős észak–déli légmozgások alakulnak ki. A hullámok egyik oldalán sarkvidéki levegő zúdulhat le délre, míg máshol szubtrópusi, forró levegő juthat messze északra. (Erről is találsz egy ábrát a kommentek között.) Ha ezek a nagy amplitúdójú Rossby-hullámok lelassulnak, tartóssá vagy közel helyhez kötötté válnak, blokkoló anticiklonok, elhúzódó hőhullámok és aszályok alakulhatnak ki, miközben a hullám másik oldalán akár tartósan hűvös idő uralkodhat.

A meridionális helyzet tehát önmagában nem jelent sem szárazságot, sem meleget. Inkább annak kedvez, hogy egy adott időjárási helyzet hosszabb ideig fennmaradjon – és így a szélsőségek is felerősödjenek. A Kárpát-medence szempontjából különösen kedvezőtlen, ha tartósan egy magasnyomású gerinc alá kerülünk: ilyenkor dél felől forró, száraz levegő érkezhet, miközben az atlanti ciklonpályák és frontok északabbra terelődnek. A hullám másik fázisában észak felől hidegebb levegő is elérhet bennünket, ami azonban szintén nem feltétlenül jó csapadék szempontjából, hiszen gyakran kontinentális, száraz hideg érkezik. Más meridionális helyzetek ugyanakkor éppen a mediterrán ciklonok kialakulásának és felénk jutásának kedvezhetnek – de ez inkább a téli félévre jellemző.
Ha tartós blokkoló helyzet alakul ki, az atlanti ciklonok és frontok jóval nehezebben jutnak el Közép-Európába. Márpedig ha valami mostanában nagyon hiányzik a Kárpát-medence vízháztartásából, az éppen a rendszeresen érkező, nagyobb területet érintő atlanti eredetű csapadék.

De mi dönti el, hogy a két légköri állapot közül melyik kerül túlsúlyba?
A zonális jellegű poláris jet stream egyik alapvető „motorja” az alacsonyabb és magasabb földrajzi szélességek – leegyszerűsítve a szubtrópusi és a poláris térségek – közötti hőmérsékleti különbség. Minél nagyobb ez az észak–déli hőkontraszt, annál erősebb lehet a magaslégköri nyugatias áramlás, és ezzel együtt a jet is. Éppen ezért télen, amikor a trópusok és a sarkvidék közötti hőmérséklet-különbség nagyobb, a poláris jet általában erősebb. Az erős jet szemléletesen egy gyorsan hömpölygő légköri folyóként képzelhető el, amely mint egy kerítés, választózónát képez a hidegebb északi és a melegebb déli légtömegek között, és kevésbé kedvez azok hatalmas észak–déli kilegngéseinek.

Most viszont elérkeztünk oda, hogy bedobjuk a felmelegedést és az éghajlatváltozást ennek a jól működő dinamikus rendszernek a fogaskerekei közé.
Bolygónk melegszik, de korántsem mindenhol ugyanolyan sebességgel. Európa jelenleg a leggyorsabban melegedő kontinens, a sarkvidék pedig még ennél is gyorsabban melegszik. Nézzünk néhány konkrét számot: 1996–2025 között Európa melegedési trendje körülbelül +0,56 °C volt évtizedenként, több mint kétszerese a globális szárazföld–óceán átlag trendjének. Ez elképesztően gyors változás. Az iparosodás előtti időszakhoz képest Európa már körülbelül 2,5 °C-kal melegebb. A Párizsi Megállapodás zászlajára tűzött híres 1,5 °C-os melegedést mi már csak a visszapillantóban látjuk távolodni.

És van itt még egy jelenség, amely a történetünk szempontjából különösen fontos: a sarki jégtakaró zsugorodása. A tengeri jég kiterjedése évtizedek óta meredeken csökken, a megmaradó jég pedig átlagosan fiatalabb és vékonyabb, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Ráadásul a jégtakaró jelenleg inkább az alaszkai-kanadai oldalon van jelen, a bolygó innenső oldalán alig van belőle valami (nézd meg az ábrát). A kisebb jég- és hóborítás ráadásul kevesebb napsugárzást ver vissza, a sötét óceán és szárazföld pedig többet nyel el, ami tovább erősíti a felmelegedést. Ez a sarkvidéki táj egyik fontos visszacsatolása.

És itt érünk vissza a jet streamhez.
Az Európa-koktélból hiányzik a jég, nincs elég hideg odafent, jelentősen csökkent az észak–déli hőmérsékleti gradiens. Ezzel pedig gyengülhet a poláris jetet tápláló egyik fontos hajtóerő. Az egyik vezető tudományos hipotézis szerint ilyen körülmények között kedvezőbbé válhatnak a nagyobb amplitúdójú, lassabban haladó Rossby-hullámok és a tartós blokkoló helyzetek. Ha egy nagy hullám tartósan úgy helyezkedik el, hogy Európa a déli eredetű légáramlás oldalára kerül, szubtrópusi forróság juthat egészen szokatlanul magas földrajzi szélességekig.

Korábban már írtam a Hadley-cella tágulásáról. A Hadley-cella a légkör egyik hatalmas cirkulációs rendszere: az Egyenlítő térségében a felmelegedett levegő felemelkedik, majd a magasban a szubtrópusok felé áramlik, ahol nagyjából a 20–30. szélességi fok térségében leszáll (ábra). A leszálló levegő felmelegszik (adiabatikus melegedés), relatív nedvessége csökken, ezért ehhez az övhöz kapcsolódnak bolygónk nagy szubtrópusi sivatagai és tartós magasnyomású területei. Nézz csak rá a földgömbre! Feltűnt már, hogy a nagy sivatagok jelentős része mintha erre az övre lenne felfűzve? Nem véletlenül.
A klímaváltozással a Hadley-cella pólus felőli határa magasabb földrajzi szélességek felé tolódhat, vagyis maga a szubtrópusi cirkulációs öv tágul. Ezzel együtt a száraz, magasnyomású szubtrópusi hatások is északabbra nyúlhatnak. Európában ez elsősorban a mediterrán térséget érinti, de megfelelő helyzetben a szubtrópusi magasnyomású gerincek Közép-Európa felé is messze felnyúlhatnak. Ilyenkor tartós leszálló légmozgás alakulhat ki, csökken a felhő- és csapadékképződés, miközben nő a napsugárzás, a hőmérséklet és a párolgási igény. Ha egy ilyen magasnyomású rendszer hosszabb időre beragad, létrejöhet az, amit a köznyelv „hőkupolának” nevez.

Szóval nem egyetlen mechanizmus okozza az európai aszályokat. A Hadley-cella, a jet stream, a blokkoló anticiklonok, az óceánok állapota és a kiszáradó szárazföld egymással kölcsönhatásban alakítja azt a rendszert, amelynek Európa éppen a közepén ül.
Nos, ezek azok a nagytérségi, tőlünk nagyrészt független folyamatok, amelyek alapjaiban változtatják meg Európa és vele együtt a Kárpát-medence éghajlati környezetét. De most sem lehet kizárólag másokra mutogatni. A Kárpát-medence földrajzi adottságai, és az, ahogyan az elmúlt másfél évszázadban átalakítottuk a tájat, önmagukban is képesek felerősíteni a kiterjedt szárazodást.

A medencét körülvevő hegyvidékek részben árnyékolják a nedves légtömegeket, így azok sokszor már kevesebb nedvességgel jutnak el a belső területekre. Az Alföld hatalmas sík felszínei nyáron erősen felmelegszenek, ami növeli a légkör párafelvevő kapacitását és gyorsítja a talaj kiszáradását. A folyószabályozások, ármentesítések és belvízelvezetések következtében az elmúlt másfél évszázadban jelentősen átalakult a táj vízháztartása: kevesebb víz maradhat hosszabb ideig az ártereken, mélyedésekben és vizes élőhelyeken. Sok térségben a talajvíz szintje is mélyebbre került, így egy hosszabb száraz időszakban kisebb, illetve nehezebben elérhető vízkészlet áll a növényzet rendelkezésére.
Ehhez jön a sokszor teljesen hibás tájhasználat. A nagy táblás mezőgazdaság, a talajtömörödés, a gyér növényborítás és a víz gyors elvezetése egyes területeken tovább ronthatja a beszivárgást és a víz helyben tartását. És innentől a rendszer elkezdi saját magát erősíteni. Amíg van elegendő víz a talajban, a beérkező napenergia jelentős része párologtatásra fordítódik. Ha azonban a talaj kiszárad, egyre kevesebb energia megy el párologtatásra, és egyre több közvetlenül a felszínt és a fölötte lévő levegőt melegíti. A nagyobb hőség tovább növeli a párolgási igényt, amitől a talaj még gyorsabban szárad: ez a talajnedvesség–hőmérséklet visszacsatolás.
A kiszáradt táj ráadásul kevesebb vizet párologtat vissza a légkörbe, így csökken a levegő nedvességtartalmának helyi utánpótlása is. Ez bizonyos helyzetekben a konvekció és a helyi csapadékképződés feltételeit is ronthatja. Vagyis ugyanaz a néhány hetes csapadékhiány egy kiszárított, rossz vízmegtartó képességű tájban sokkal gyorsabban válhat súlyos mezőgazdasági, majd hidrológiai aszállyá, mint egy vízzel jobban ellátott rendszerben.
Szóval nem, nem a JÉGER semmisíti meg az érkező felhőket és nem is a HAARP, hanem az a rednkívül száraz légtömeg amibe megérkeznek. Kevesebb érkező nedvesség, tartós leszálló légmozgás, forró és száraz levegő, kiszáradó talaj és a vízmegtartó képességét vesztett táj.

Nagyjából a végére értünk. Remélem, nem volt túl bonyolult, igyekeztem átláthatóvá tenni egy olyan rendszert, amely valójában elképesztően összetett. Léteznek jó, működő és látható eredménnyel kecsegtető megoldások a helyzet kezelésére és mérséklésére, de sok apró és következetes beavatkozásra van szükség, nincs egyetlen instant csodafegyver. Viszont ezekbe most nem mélyedek bele, mert akkor tényleg soha nem ér véget ez a poszt.

Azért álljon itt néhány fontos alapvetés a végére.
Ne gondolja senki, hogy ez a folyamat majd egyszer csak magától megáll, és minden visszatér a régi kerékvágásba. A „hét szűk esztendő után hét bőséges jön” fordulat csak a mesében van, nem létezik, soha nem is létezett. Természetesen lesznek a következő évek között hűvösebbek és csapadékosabbak is – az időjárás természetes változékonysága nem tűnt el teljesen. De a hosszú távú melegedési és szárazodási tendencia nem fordul vissza.

Ne gondolja senki azt sem, hogy majd mi képesek leszünk megállítani ezeket a nagytérségi folyamatokat. A bolygó melegszik tovább és nem mi fogjuk visszatolni a Hadley-cellát a helyére, kiegyenesíteni a jet stream kanyarulatait vagy lehűteni a sarkvidéket. Egy dologra van ráhatásunk, hogy mi történik a vízzel, amikor végre ideér.

Mert azért még mindig kapunk esőt, még ha kevesebbet is. Ezt a vizet kell megtartani ahol csak lehetséges. És meglepően sok helyen lehetséges. Vissza kell adni a táj vízmegtartó képességét, amelyet az elmúlt másfél évszázadban elvettünk tőle: árterekkel, vizes élőhelyekkel, talajban történő vízmegtartással, megfelelő tájhasználattal, erdősávokkal, városi zöldfelületekkel és a vízelvezetés szemléletének átalakításával. Az aszály ugyanis nem csak arról szól, hogy mennyi eső keletkezik odafent. Arról is szól, hogy mit csinálunk a vízzel idelent.
Ne a következő esőt várjuk mint egy égi megváltást. Egy nagy zivatar, egy csapadékos hónap vagy akár egy nedvesebb év feltöltheti a készletek egy részét, de nem javítja meg a táj vízháztartását. A kérdés tehát nem az, hogy mikor jön már végre az eső, hanem az, hogy amikor megérkezik, akkor csak ölbe tett kézzel vártuk, vagy képesek leszünk megtartani.

Írta: Goda Zoltán