Emlékezzünk az egy évvel ezelõtti rendkívüli idõjárásra, 2013 március tizennegyedikének délutánjára és éjjelére! Orkán, sívó porhó, embermagas fuvatagok, betemetett autók... Mozdulatlanságba dermedt pályák, sok száz veszteglõ jármû, sok ezer tanácstalan, ijedt, didergõ ember...
Olyan hóvihar, ami még télen se gyakori, március közepén pedig egyszer látunk ilyet az életben, ha szerencsénk (balszerencsénk?) van.
Vizsgáljuk meg még egyszer a történteket a meteorológia aspektusából annál inkább, mert érdekes tanulságokkal szolgál ez az eset.
A márciusi hideghullám és nagy havazás elõzményeit már csaknem egy hónappal korábban tetten érhetjük. Az elsõ, kezdetben még elmosódott jelek február 15-tõl kezdtek mutatkozni:

Link
Link
Link
Link
Link

Látjuk, hogy Grönlandtól északra nagy területen -30 fokig, illetve az alá szállt a hõmérséklet a 850 hpa-s nyomásnívón. A február 15-tõl február 20-ig tartó idõszakban ez a hidegtömeg kelet felé, Svalbard irányába terjeszkedett.
Nézzük, mi lett a sorsa a felhalmozódott rendkívül fagyos légtömegnek. Kövessük nyomon a történteket, immár 5 naponként:

Link
Link
Link
Link
Link

A környezetüknél jóval hidegebb légtömegek ezek szerint mindvégig a Grönlandtól Novaja Zemlja-ig terjedõ régióban tartózkodtak.
Legelõször is magyarázatot kellene találni ennek a hidegmagnak a kifejlõdésére, és huzamos fennmaradására. A körülhatárolt,ugyanazon a helyen sokáig fennálló hidegtömeg feltehetõleg valamilyen kumulatív, önerõsítõ mechanizmusnak köszönheti létét. Több lehetõség közül most csak egyet említek: a magára hagyott lehûlõ légtömeg kicsapódás révén vízgõztartalmának mind nagyobb részét elveszti, harmatpontja folytonosan lejjebb száll. Ez persze elõsegíti a további lehûlést. A száraz levegõben egyre kevesebb felhõ képzõdik, s ez a kisugárzás malmára hajtja a vizet. Ha megnézzük a szinoptikai térképeket, azt látjuk, hogy a Grönland fölötti levegõ mindig igen alacsony harmatpontú. Fentiek értelmében ez természetes is: a hó és jégfelszínen fekvõ fagyos levegõ csak rendkívül kevés vízpárát képes onnan felvenni (szemben a tengerfelszín fölötti légtömeggel). A grönlandi felföld nagy tengerszint fölötti magassága is nyilván szerepet játszik az ottani levegõ szárazságában -hiszen a ritka levegõnek eleve kicsi a páranyomása.
Nem csoda tehát, hogy a tavaly márciusi rendkívüli idõjárás "bölcsõje Grönlandon ringott", ha szabad így kifejezni magamat.
De hogy lehetséges az, hogy az itt fejlõdésnek indult hidegtömeg végül a Novaja Zemlja környékére került, és onnan kezdte befolyásolni Európa idõjárását? A sarkvidék keleti szélrendszerének a hidegmagokat inkább nyugat felé kellene mozdítania! Lehetséges, hogy a magyarázatot a jet idõleges lassulásában és amplitúdó-növekedésében kell keresnünk. Feltételezésem az, ha a jet zárt és gyors, akkor az azzal ellenáramlásban mozgó sarki keleti szél is erõs és egyirányú. Ennek indikátora az AO pozitivitása: például idén az õsz második felében és tél elején az AO tartósan pozitív volt -nem is tudott a grönlandi hidegtömeg kelet felé mozdulni egy tapodtat sem. Inkább nyugat felé mozgott, és az amerikai arktikus szigetvilágban és a Hudson-öböl táján alakított ki hatalmas, tartós hidegmagot.
Ezzel szemben tavaly tél végén az AO erõsen negatívvá vált, és az arktikus keleti szelek meggyengülése lehetõvé tette a grönlandi hideg légtömegek jelentõs keletre vándorlását.
A másik légkörfizikai összefüggés, amit iskolapálda-szerûen adott ki ez a szituáció: a hõkontraszt ciklogén hatása. Tudjuk, hogy a polárfront kvázi lineáris áramlásai tartósan örvényesedni, cirkulárissá válni csak akkor képesek, ha a megfelelõ hõkontraszt a környezetben adott. Ez utóbbit a környezeténél jóval alacsonyabb hõmérsékletû hidegmag "szállítja" is. Tehát, stacionárius, fejlett ciklon képzõdik a polárfronton, ha egyidejûleg hidegmag is jelen van a közelben. Nézzük, így volt-e ez esetünkben is?

Link
Link
Link
Link

A polárfronti ciklogenezis kissé késve követi a hidegmag kiképzõdését, de ez természetes is. A folyamatnak "tehetetlensége" van. Az utolsó két térképen mindenesetre feltûnik, hogy a ciklontevékenység, a ciklonképzõdés a polárfronttól az alacsonyabb szélességek felé terjeszkedik. Ez a folyamat is törvényszerû, és legtöbbször alacsony nyomású teknõ kiképzõdéséhez vezet.
Esetünkben azonban kissé más irányt vettek az események. A történéseket erõsen komplikálta az észak-atlanti ciklontevékenység. Március 10-re a következõ kép alakult ki:

Link

Erre a szinoptikai berendezkedésre külön felhívom a figyelmet. A magam részérõl "skandináv V-nek" (vagy "éknek") neveztem el a fenti bárikus ábrát. Jellemzõje a Grönlandtól a Skandináv-félszigetig terjedõ, ény-dk tengelyû AC ék, melynek elõldalán (Északkelet-Európában) is, és a hátoldalán (atlanti-part) is, fejlett ciklonok helyezkednek el. Pusztán morfológiailag is nagyon figyelemreméltó ez a helyzet, és még inkább az, ha belegondolunk ennek cirkulációs, idõjárásmódosító hatásába. Arról van szó, hogy a dél felé törõ nagy tömegû fagyos levegõ (vagy ha úgy tetszik annak aerodinamikai következménye, az ék alakú AC)
a páradús, enyhe atlanti-óceáni légtömegeket délebbi pályákra kényszeríti, azaz, az izlandi minimum alacsony nyomású, nedves légtömegei kénytelenek alacsony szélességekre helyezõdni ("csúszópályás" szituáció) Ugyanakkor, ezen páradús, enyhe levegõ az alacsony szélességeken (térségünkben) "randevúzik" az AC ék elõoldalán szintén dél felé mozgó rendkívül hideg sarki levegõvel. Ergo, a skandináv V szituáció kifejezetten hajlamos keveredési zónákat létrehozni Közép-Európában nagy csapadékkal -a hidegadvekció folytán fõképp havazással. Nem csoda, hogy leghavasabb, legzordabb téli idõszakaink egyik jellegzetes makroszinoptikai elrendezõdése ez.

Most már csak néhány térkép van hátra, érdemes végigfutni ezeken is:

Link
Link
Link
Link
Link

Látható, hogy a fentebb leírt mechanizmus alapján az észak-atlanti depresszió egyik ciklonmagja Bretagne térségébõl pár nap alatt a Kárpát-medence környékére jutott. Kezdetben kissé töltõdött a ciklon, majd újra kimélyült, "bepörgött". Centrális nyomása a Kárpátoktól keletre 985 hpa-ra zuhant, alacsonyabbra, mint az atlanti-parton mutatott érték.
Nézzünk ehhez egy izoterma-térképet is: a ciklon két oldalán igen jelentõs a hõmérsékleti különbség: a -10 fokos és a +15 fokos T850 izoterma talán ha 1000 km távolságra húzódik egymástól. Térségünk teljesen a hideg oldalon helyezkedik el, Északnyugat-Magyarország felett -10 fokos a T850. A cikloncentrum közelében, erõs csapadékhullásban, éjszaka a T2m se volt jelentõsen magasabb ennél az értéknél: észak-Dunántúon -5 fok közelében lehetett.
Az izobártérképen az is látszik, hogy az izobárok igen sûrûek, nagy volt a nyomásgradiens a ciklonban. Ennek volt köszönhetõ az orkánerejû szél március 14. délutánján és a rá következõ éjszaka. A közlekedési káoszt is fõként a rendkívül erõs szél okozta, s nem a lehullott hómennyiség. Igaz, ez északkeleten 20 cm körüli (vagy még több) volt, de éppen ott a szél némileg gyengébb volt. Az igazi katasztrófahelyzet Közép-Dunántúlon alakult ki, ahol talán ha 10 cm hó esett, de pusztító erejû szélviharban. A rendkívüli hófúvásban szerepet játszott az elég erõs fagy is -az, hogy végig száraz porhó esett. A rendkívül erõs szél a neki kitett helyekrõl teljesen lesöpörte a havat, és végül a szántók "liofil" talaját hordta.
Érdekes kérdés, vajon mi lett volna, ha ugyanez a hóviharos helyzet pl. januárban áll elõ. Véleményem szerint a hidegadvekció akkor se lett volna erõsebb. Viszont hosszasabban nyugalomba juthatott volna a beáramló igen hideg levegõ, és a hosszabb éjszakákon jóval -20 fok alatti zord fagyok lehettek volna.